Jancsi és Juliska

Jancsi és Juliska dalszöveg, mese szöveg

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény favágó és annak két gyermeke: Jancsi és Juliska. Nagyon szegény ember volt a favágó, egész nap az erdőben dolgozott, hogy valahogy ételt tudjon tenni az asztalra.

Egyik nap így szólt:
– Drága gyermekeim, kicsorbult a baltám, el kell vinnem a kovácshoz. Sajnálom, de nem tudok vacsorára valót hozni, kérlek menjetek el az erdőre gombát szedni, abból majd jól megvacsorálunk. Tessék, itt az utolsó karéj kenyerünk, ezt vigyétek el útravalónak…

Nyomban el is indultak mind a ketten, mentek, keresték a gombát, de nagy bánatukra egy satnya szemnél többet nem találtak.
– Jajj Jancsi, ez nem lesz elég vacsorára, így nem mehetünk haza.
– Ne aggódj Juliska, a dombon túl még sok-sok gomba lehet.
– Nincs az nagyon messze? Még eltévedünk…
– Nem lesz baj Juliskám, itt ez a karéj kenyér, elcsipegetem, és elszórom a morzsákat. Könnyen visszatalálunk majd, azokat követve…
– Jól van Jancsi, de akkor sűrűn szórd azt a morzsát…

Azzal tovább indultak, Jancsi szorgosan szórta a morzsákat, és Juliska egyre több és több gombára lelt, amit a kosarába szedhetett. Így mentek, mendegéltek, és de már olyan messzire mentek az erdőben, ahol még sosem jártak.
– Jancsi, tele a kosár! Induljunk gyorsan haza, hogy még vacsorára odaérjünk.
– Rendben Juliska…
Azzal sarkon fordultak és követték a morzsákat hazafelé. De nem mehettek ám sokáig, mert az útról tucatnyi kismadár egytől egyig felcsipegette a morzsát…

– Oh, Jancsi, így hogy jutunk haza?! Elfogytak a morzsák, és mindjárt lemegy a nap.
Jancsi hirtelen nem tudott mit mondani, de azért próbálta megnyugtatni kishúgát:
– Semmi baj Juliska, majd csak lesz valahogy. Itt megalszunk, és reggel továbbindulunk.
Estére tüzet raktak, és összebújva aludtak…
Reggel nagy károgásra ébredtek:
– Kár-kár..
– Nézd Juliska, milyen furcsa madár!
– Kövessük, hátha hazavezet minket!
Felkerekedtek, és nyomban utánaeredtek. Mentek, mentek, míg nem a furcsa madár leszállott egy kicsi ház tetejére. Szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, mert a házikó nem kőből, vagy fából épült, hanem cukormázas tortából, és mézeskalácsból.

– Hej, de jó helyre vezetett a madárka! Hát itt aztán megebédelhetünk.

Odaszaladtak, és nyomban elkezdtek falatozni a cukormázas tortatéglákat, és a marcipán ablakpárkányt. Juliska az ablaknak dűlt, és úgy nyalta a cukrot, mintha csak nyalóka lenne. De egyszer csak egy rikácsoló hang szólt ki az ajtón:
– Ejnye ki kaparász itten?
– A szél fújja, kaparássza, az ablakot is a szél rázza.
És ettek tovább, mintha semmi sem történt volna.

Egyszerre csak kinyílt az ajtó, és egy vén asszony lépett ki rajta, az orra is majdnem a földet verte, olyan rusnya volt. Odatipegett a gyerekekhez, azok meg úgy megijedtek szegények, hogy egyszeriben kihullott a kezükből a sok jó falat! De a vénasszony nem volt mérges, sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével és megkérdezte tőlük:
– Hát ti, édes fiam, lányom, hogy a csudába kerültetek ide? Jertek csak beljebb, bent is folytathatjátok a falatozást.

Kézenfogta a két gyereket, bevitte őket a házba, és adott nekik tejet, kalácsot, almát, diót és minden földi jót… Ettek-ittak, amíg bírtak, jól is laktak, de amikor megköszönhették volna a vendégséget, a banya megragadta Jancsit, és a sarokban álló ketrecbe lökte:
– Nem csak ti lakomázhattok! Majd én is fogok, csak előtte téged jól felhízlallak.
Te meg lányom főzni fogsz, minden nap három fogást: reggelit, ebédet vacsorát. Így neked is hasznod veszem, öcsédet pedig megeszem!
Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának a legjobb ételeket főzte, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, abból is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett a ketrechez:
– Na te fiú, mutasd az ujjadat, hadd látom, milyen jó kövér vagy!
De Jancsi furfangosan csirkecsontot nyújtott az ujja helyett, a banya – vaksi lévén – észre sem vette, hogy nem Jancsi keze az.
– Te milyen girhes vagy még mindég… Többet kell enned, hogy jó porhanyos legyél!
– Indulj, te lusta lány, hozzál vizet, főzz még többet a bátyádnak, hadd hízzék.
Juliska mit tehetett, hordta, csak hordta az ennivalót Jancsinak.
– Egyél, egyél csak, hogy jó kövér legyél!
Mikor aztán eltelt négy hét, és Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:
– Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már nem bírok tovább várni, ma ebédre megfőzzük.

Jajj de zokogott Juliska, míg a vizet hordta a kútról:
– Istenem, Istenem, segíts nekünk! Bár csak inkább széttépett volna valami vadállat az erdőben, de akkor legalább együtt haltunk volna meg!
De hiába sírt, hiába könyörgött, a vizet fel kellett tenni a tűzre.
– Hagyd csak, hadd forrjon a víz, addig begyújtunk a kemencébe, kenyeret is sütünk a fincsi lakomához.
A tűz már javában égett, mikor ismét szólt a banya:
– No, most nézd meg, hogy jól kihevült-e a kemence!
– Ó néne asszony, én nem tudom, hogy kell megnézni, hogy kihevült-e, mutassa már meg kend, hogy csináljam!
– Ejnye te ostoba, ennyit nem tudsz? Így-e, ideállsz, és behajolsz a száján, a kezeddel már érzde is, hogy jó-e!
– Nem csak a kezeddel, érezd minden testrészeddel! – azzal megfogta a lapátot, és bedobta a banyát a tűzbe. Rácsapta a kemencefedelet is.

Hújj, de bőgött, sikoltozott a gonosz boszorkánya! De hiszen bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.

Szaladott Juliska a ketrechez, kiszabadította Jancsit, és egymás nyakába borultak örömükben. Most már nem kellett félniük a vén boszorkától, jól megpakolták a zsebüket mézeskaláccsal, és útnak indultak.

Mentek, mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak egy patakra leltek:
– Jancsi, ez a patak folyik a faluban is. Kövessük és biztosan hazaérünk.

Mind ismerősebb lett az erdő, megpillantották édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak és meg sem állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem győzték ölelni, csókolni az édes apjukat, akinek úgy hullott a könnye, mint a záporeső.
– Gyermekeim, hát Ti éltek!? Már majdnem feladtam a reményt, hogy viszontláthatlak titeket…
Édesapjuk többet nem engedte őket egyedül az erdőbe, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.