Az aranyhajú lány – Rapunzel mese

Az aranyhajú lány – Rapunzel mese dalszöveg, mese szöveg

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal pár. Még nem volt gyerekük, de nagyon szerettek volna egy kislányt. Nem telt bele sok idő és a feleség kisbabát várt.
Egy nap épp a teraszon üldögélt és nézelődött, mikor meglátott egy gyönyörű salátáskertet a szomszéd földjén. Attól fogva semmi másra nem tudott gondolni, csak a friss, zöld galambbegy salátára.
– Ó kedvesem, úgy ennék azokból a friss, zöld salátalevelekből!
– Nem volt többé étvágya, és csont soványra fogyott, mígnem a férje elkezdett aggódni érte.
– Kedvesem, ne búsulj! Hozok neked abból a gyönyörű salátából!
– Dehát tudod, hogy az mennyire veszélyes!
Ugyanis a szomszéd házban egy gonosz boszorka élt, és a kertet vastag fal vette körül, amit senki sem mert átmászni.
A férfi összeszedte minden bátorságát és felmászott a vastag falra, be a kert hátsó részébe és letépett néhány salátalevelet. A feleség boldogan megette a salátát, és jobban is lett tőle. De sajnos nem sokáig tartott az öröme, mert másnap újra éhes lett.
Akkor a férje megint felmászott a vastag falra és épp mikor odaért a salátákhoz, a boszorkány már mérgesen várta.
– Te csirkefogó! Hogy képzeled, hogy csak így betörsz a kertembe és ellopod az én drága salátáimat!
– Ó, ne haragudjon! De ha a feleségem nem eszik ebből a salátából, megint rosszul lesz, és nem tudja majd megszülni a gyermekünket. Kérem, Bocsásson meg!
– Megbocsátani? Hrrrmmm… Jól van, akkor vidd a salátát, amennyit csak akarsz, de amint megszületik a gyermek, nekem adjátok. Vagy különben: Véres kelés, róka nyála, nem jön élve a világra! Hahahah!
Nem volt mit tenni, a férjnek el kellett fogadnia az ajánlatot.

Néhány hónap múlva megszületett a baba. A boszorkány azonnal megjelent és elvitte a gyermeket. Galambbegynek nevezte el a kicsit, a salátáról, amelyért az édesanyja úgy áhitozott.

Mire Galambbegy betöltötte a 16-ot, gyönyörű fiatal lány lett belőle. A boszorkány az erdő közepére vitte őt egy magas toronyba, aminek nem volt lépcsője, vagy létrája, csak egyetlen kis ablak volt a legtetején.

A boszorkány sohasem vágta le a lány gyönyörű, szőke haját. Amikor eljött meglátogatni, csak felszólt neki:
– Galabbegy! Az anyád van itt. Ereszd le azt a szép aranyszőke hajad, had másszak fel hozzád!
Galabbegy leeresztette a hosszú, szőke haját a kis ablakon, és a boszorkány felmászhatott rajta a torony tetejére. Így ment ez hosszú éveken át.

Egy szép nap egy herceg jött az erdőbe vadászni.
– Milyen gyönyörű ének? – gondolta, és a hang irányába lovagolt.
Ahogy odaért a toronyhoz, körbenézett, de sehol sem talált egy foknyi lépcsőt, vagy létrát sem, amin feljuthatott volna.

A hang annyira elbűvölte, hogy minden egyes nap eljött a toronyhoz, de nem tudta kitalálni, hogyan juthatna fel a magasba. Egyik este, amikor éppen a torony felé tartott, észrevette, hogy a boszorkány a torony tövében áll.
– Galabbegy! Az anyád van itt. Ereszd le azt a szép aranyszőke hajad, had másszak fel hozzád!
A lány leeresztette a hosszú, szőke haját, és a boszorkány felmászhatott rajta a torony tetejére. Másnap, pirkadatkor a herceg már ott volt a toronynál, és rekedt hangon felkiabált:
– Galabbegy! Az anyád van itt. Ereszd le azt a szép aranyszőke hajad, had másszak fel hozzád!
A lány leeresztette a haját, és a herceg felmászhatott.
Először Galabbegy megijedt. Még soha nem látott mást életében, csak a boszorkányt.
– Te nem az anyám vagy! Miért jöttél ide?
– Nem kell félned tőlem! Csak hallottalak énekelni, és úgy elvarázsolt a hangod.
A lánynak tetszett, amit a herceg mondott, és többé már nem félt tőle.

A herceg minden nap meglátogatta a lányt, a boszorkány pedig nem vett észre semmit.
Végül egy nap, a herceg megkérte Galambbegy kezét:
– Galambom, hozzám jössz feleségül?
– Hát persze, Édi-hercegem! De hogy megyek le a toronyból?
– Hát van egy ötletem!
A herceg minden nap hozott neki egy kendőt, Galabbegy összekötötte ezeket, hogy egy hosszú hágcsót készítsen, amin majd lemászhat.
De egy nap, mikor a boszorkány fésülgette Galambbegy haját, a lány elszólta magát:
– Kérlek, finomabban, a herceg nem húzza ennyire a hajam.. Upsz.
– Milyen herceg?!
– Őööö…
– Milyen herceg?!
A boszorkány irgalmatlan dühös lett és egy nyisszantással levágta a lány gyönyörű, hosszú, aranyszőke haját.
– Óhhh…
– Hogy árulhattál el engem te némber?! Ezt megemlegeted: Kígyóméreg, lótüdő, nem lesz már több szerető, Féregsár és halszemek, egy életre száműzlek! Háháháhá!
Galabbegy egy szempillantás alatt egy kietlen, kopár sivatagban találta magát, ahol csak egyetlen kutacska volt, amíg a szem ellát.

Ezen az éjszakán a boszorkány a toronyban maradt, és várt. Nemsokára megérkezett a herceg:
– Galambom! Én vagyok az, a herceged. Ereszd le azt a szép aranyszőke hajad, had másszak fel hozzád!
A boszorkány leeresztette a levágott hosszú, szőke hajfonatot, és a herceg felmászott a toronyba. De ahogy felért, Galabbegy helyett a boszorkányt látta meg. A banya ráförmedt, és a herceg a mélybe zuhant.
– Wááá!
– Háháháhá.
A bokroknak hála a herceg életben maradt, de a kiálló tüskék kiszúrták a szemét, elvesztette szeme világát.
A megvakult herceg járta az erdőt, kereste, egyre csak kereste Galabbegyet. Ment, rendületlenül ment, heteken, hónapokon át, míg egyszer csak elérte a sivatagot, ahol Galabbegy éldegélt. A kies homoktengerben meghallotta a gyönyörű éneket, amely egykor annyira elvarázsolta.
– Oh, Ez csak Galabbegy hangja lehet!
Egyenesen a hang irányába sietett, és közben a lányt szólítgatta:
– Galambom, Galambom!
Galabbegy is megismerte a herceg hangját:
– Hercegem!
Rohant szerelme felé, és félúton egymás ölébe borultak. Galabbegy az ölelésben a hercegre pillantott, és örömében könnyezni kezdett. A könycseppek végigszaladtak arcán, a herceg szemére pottyantak, és hirtelen csoda történt: a herceg kinyitotta szemét, és újra látott.

Együtt mentek a herceg palotájába, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.