Kőleves (magyar népmese)

Kőleves (magyar népmese) dalszöveg, mese szöveg

Hol volt, hol nem volt, egy nem is olyan messzi vidéken élt egy szegény legény. Egy szép napon elhatározta, hogy mit tegyen mást, vándorútra indul.
Ment egyik faluból a másikba, rongyosan és egyre éhesebben. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel.
Bekérdezett egyik házhoz is, a másik házhoz is. Hol reá uszították a kutyát, hol pedig szóba sem álltak vele.

Hát, így ahogy menegetett, elgondolkodott: “Ha már isten vendégszeretetből nem osztogatott sokat errefelé, talán észből sem volt olyan bőkezű.”
Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy öregasszonyé volt.

– Jó napot, öreganyám!
– Adjon isten, te legény!
– Hát, hogy s mint szolgál az egészsége?
– Szolgál, ahogy szolgál, hát legény uramnak hogy szolgál?
– Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen.
– Jaj, lelkem, legény uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem.
– Hát én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem.
– Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég, csak nincs, amit beletegyek.

Na, megmosta a legény a követ, és szépen beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a legény a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony, mire a legény szakértően megkóstolta.

– Hát jónak jó de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne.
– Hozok én sót, van nekem!

Beletette a legény a sót, megkevergeti, s azt mondja:
– Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne.
– Van nekem az is, hozok én! – dicsekedett az öregasszony.

Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba.
Kevergeti a legény, kóstolja, majd megint megszólal:
– Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű!
– Van nekem kolbászom is, hozok én egy darabot a kamarából.

– Hozzon akkor két darabot öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is – szólt utána a legény.
– Hozok, hozok! – és már hozta is az öregasszony a két darab kolbászt.

A szegény legény beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja.
– Tudja-e, ha van egypár szem krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az csudi jó volna… (megadná a módját egészen.)
– Van nekem az is , hozom már…

Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a legényke, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak.
– Kóstolja csak meg, most be jó!
Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét.
– Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni.

Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a szegény legény:
– Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az már biztos nincsen?
– Van nekem az is – tüsténkedett az öregasszony.
Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a legény.
– Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni!

Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a szegény legény egy nagy tányérral magának, eggyel az öregasszonynak, és jóízűen bekanalazták.
Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a legényhez.

– Mondja, legény uram, nem adná el ezt a követ?
Sokszor az sincs, amit főzzek, ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani.
– Dehogynem, száz forintért bizony odaadom!

Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, és a leves maradék aljából kiszedve a követ, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s jól elrejtette a kamrában, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni.

A szegény legény a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje.
Most, hogy jóllakott, s volt már száz forintja is, vígan rótta az útját napestig. S ha ismét irigyke vidékre tévedt, tudta hogy az út szélén heverő mihaszna kövekkel mindig jóllakhat, még ha nyersen oly rágósak is… 🙂